101 kiskutya

Sztereotípiák vizuális megjelenése a 101 kiskutyában

Elsődleges

Míg az animációs Disney-filmekben élesen elválasztható egymástól a jó és a gonosz, az élőszereplős feldolgozásokban sokszor elmosódnak a határok. Lehet, hogy a gonosz szereplő nem is olyan aljas, ha az ő szemszögéből nézzük a történetet. Ez a Sztereotípiák vizuális megjelenítése Disney-mesékben című dolgozat következő része. A bevezetés és a dolgozat háttere a cikksorozat első részében olvasható.

A Disney Dodie Smith The Hundred and One Dalmatians (101 kiskutya) című regénye alapján 1961-ben animációs, 1996-ban élőszereplős filmet készített. A történet szerint egy fiatalember és egy fiatal hölgy dalmatáiknak köszönhetően ismerkednek meg. Kutyáiknak kölykeik születnek, akiket Szörnyella elraboltat, hogy bundát készítsen belőlük. Az ebek és más állatok leleményességének köszönhetően Pongó és Perdita kölykei mellett 84 kölyöknek sikerül megmenekülnie, így lesz a szülőkkel együtt összesen 101 kiskutya.

Mivel Roger és Anita, a házaspár viszonylag keveset szerepel, a Szörnyellát és két segítőjét: Horace-t és Jaspert érintő előítéletekre érdemes összpontosítani.

Igaz, hogy a bundabolond díva egyik filmben sem főszereplő, de az élőszereplős változatban lényegesen több figyelmet kap. Ezzel már 1996-ban fellelhető a Disney azon törekvése, hogy a gonosztevőket többet szerepeltessék és árnyalják a róluk kialakult képet. Szörnyellának megjelenik a divatcége és a céges alkalmazottai, ezáltal nagyobb hatalmúnak mutatják be, mint az animációban. Ez a hatalom a főszereplő kutyák gazdáira is részben kiterjed, ellentétben a rajzfilmmel: Anita Szörnyella alkalmazottja, míg a rajzfilmben csak régi ismerősök. Ezzel ki van szolgáltatva neki. Szörnyella egyébként teljesen szembemegy a női sztereotípiákkal, a gonoszokkal szembeni előítéletekre viszont tökéletesen rájátszik, talán túlságosan is: félelmetes; kegyetlen; törtető; próbál mindent és mindenkit elsöpörni, aki az útjában áll; mindenkivel durván bánik; türelmetlen; önző.

Horace és Jasper tipikus filmes rablópáros: már-már abszurd módon ostobák, csúnyák, ügyetlenek, mindent képesek feláldozni a cél érdekében, egyikük alacsonyabb, másikuk magasabb. Az ő esetükben egyáltalán nem árnyalódik a kép, sőt, az élőszereplős filmben még butábbak.

A két film között abban nincs különbség, hogy a környezet sötéten jelenik meg, elvégre késő ősszel–télen játszódik a történet. Annyiban viszont igen, hogy az élőszereplős filmben az állatok egyáltalán nem beszélnek, ezért még inkább rá vagyunk utalva a képi világra.

A film vizualitása egyébként fontos szerepet játszik a jók és gonoszok határozott elkülönítésében. Amikor az élőszereplős filmben Szörnyella Anitával, Rogerrel vagy az alkalmazottaival beszélget, beszélgetőpartnerét rendszerint alacsonyabbnak állítják be, Szörnyella föléjük magasodik. A színek is meghatározóak: Roger és Anita pasztellszínekben jelennek meg, Szörnyella és az ő tárgyainak színei az élénk vörös, a fekete és a fehér (Talán ezért akar épp dalmatákat elraboltatni?); két segítője, Horace és Jasper sötét ruhákban jelennek meg, járművük is sötét. A rajzfilmben a cigarettafüst is határozottan a gonosz jele: Szörnyella baljós, sejtelmes zöld füstöt ereget, amely ellepi Rogerék házát, Pongó még köhög is tőle. Ez utalás arra, hogy még a közelében lenni is veszélyes.

Összességében a történet helyenkénti megváltoztatása, leegyszerűsítése mellett annyiban különbözik a két film, hogy Szörnyella többet szerepel és még gonoszabb szereplőként jelenik meg.

A következő részben A dzsungel könyve-filmekről lesz szó.

Tags: ,
You might also like:
Like this article? Share with your friends!

Read also:

Menü